Kovács Pál biológusként végzett 1989-ben, azóta egyik gyógyszergyárunkban dolgozik, ahol korábban fermentációval és ökotoxikológiával, jelenleg pedig mikrobiológia vizsgálatokkal foglalkozik. Már a Szegeden töltött egyetemi évei alatt megkedvelte a növényeket, egyrészt a volt kollégiumi szobatársának köszönhetően, aki egy kisebb pozsgás gyűjteményt nevelt az ablakpárkányon, másrészt az egyik szeretett, nagy tudású tanára, dr. Szőllősi István volt rá nagy hatással, aki a füvészkertben tartott – filozófiai gondolatokkal fűszerezett – gyakorlati oktatást a növények szaporításáról. 
Kovács Pál tavaly kezdett eladásra is szaporítani a gyűjtemény szaporulatát felhasználva. A www.alpesikert.hu címen elérhető honlapján a növényei leírásokkal és látványos fotókkal szerepelnek.
-„1993-ban költöztünk Dorogon egy kertes házba. Innentől kezdve nyílt igazán lehetőségem arra, hogy a szabadföldi növényekkel is foglalkozhassak. Mivel a telkünk meglehetősen lejtős, így adta magát a gondolat, hogy érdemes lenne sziklakerteket építeni, már csak azért is, mert mindig is tetszettek a magashegyi növények. Annak idején az internet még nem létezett, illetve a hazai faiskolák, növényárudák kínálata akkor sem volt sokkal gazdagabb e növénycsoport terén, mint manapság, így nem volt egyszerű feladat a gyűjtemény gyarapítása. Kezdetben, a szegedi füvészkertben látottak alapján, magam is elkezdtem külföldi botanikus kertekkel magcserét folytatni. Sok év tapasztalata alapján ma is úgy gondolom, hogy a kertészkedésben az egyik legizgalmasabb dolog a magvetés, még akkor is, ha a füvészkertektől kapott magokra általában igaz a „felezős törvény”. Ez azt jelenti, hogy a kapott magvak kb. 50 százaléka kel ki, amiknek szintén 50 százaléka lesz az a növény, aminek kaptuk. A kikelt és fajtaazonos magoncoknak, ha nem is a fele, de egy jó része egy éven belül elpusztul. Mindezek ellenére az évek során sok érdekes és ritka növényre sikerült szert tennem a magcsere révén. Sajnos a szabályozások szigorodása miatt, egyre inkább beszűkül ez a lehetőség. Régóta vagyok a Csapody Vera Növénybarát Kör tagja és a tagtársakkal folytatott cserebere útján is számos fajjal bővült a gyűjteményem. Több éven keresztül intenzív növénycserét tudtam folytatni a Sedum Society tagjaként, de sajnos a Brexit életbelépésével gyakorlatilag megszűnt ez a lehetőség is, mivel a tagok nagyobb része Angliában él és az új jogszabályok szinte ellehetetlenítik az élő növényi részek küldését. Az utóbbi években egyre inkább a télálló szukkulensek és más, a szárazságot jobban tűrő évelők (pl. Acantholimonok) gyűjtése érdekel” – említette Kovács Pál, akinek a kertje sokkal inkább gyűjteményes kert, mintsem díszkert, már csak azért is, mert a növények nagyobb részét cserepekben neveli. Jelenleg körülbelül 100 szabadföldi és 20-30 nem télálló varjúháj taxon van a gyűjteményében.

A télálló szukkulensek a jövő növényei lehetnek

-„Sajnos napjainkban a klímaváltozással már nem csak a tudósok elvont értekezéseiben találkozhatunk, hanem a hétköznapi életünk részévé vált. A nyaraink egyre melegebbek és szárazabbak, akár csak az elmúlt 50 évre visszatekintve is. Ezek a változások nem csak ránk, emberekre hatnak kedvezőtlenül, hanem a növényekre is. Kétségtelenül a legnagyobb kihívás a mezőgazdaság előtt áll ezen a téren, de sajnos a dísznövények kedvelőinek is át kell gondolniuk mit és hova tudnak ültetni. Különösen igaz ez a sziklakerttel rendelkezőkre, hiszen a sziklakertet nem egy szezonra, hanem hosszú évekre szokás tervezni. Sajnos sok olyan növény van, aminek a jövőben egyre kevésbé tudjuk majd biztosítani a túléléséhez szükséges körülményeket (nyári páratartalom, téli hótakarás, stb.). Ezek közé tartoznak a tárnicsok, kőtörőfüvek, magashegyi kankalinok. Ezen növények kiváltására reális alternatívaként vehetők számításba a télálló pozsgás fajok. Ezek a különleges, sokszor egzotikus megjelenésük mellett, sokkal jobban tolerálják a nyári száraz forróságot, és bár különböző mértékben, de valamilyen szintű fagytűréssel is rendelkeznek. Sajnos ez utóbbit nem csupán az adott növény faja vagy fajtája határozza meg, hanem a teleltetés körülményei is. Könnyen előfordul, hogy egy adott virág pangó vizes kertbe kiültetve már – 5 °C-on elpusztul, de szárazon teleltetve akár a -15 °C-ot is túléli”-említette a növénygyűjtő.
-„A télálló szukkulensek kifejezés nem egy botanikai kategória. Ide olyan növények tartoznak, melyek leveleikben, vagy szárukban vizet raktároznak. Több, egymástól távolálló családban, nemzetségben találhatóak olyan fajok, amiket ide lehet sorolni. A legismertebb és az én gyűjteményemben is megtalálható nemzetségek, csoportok a következők: Sedum, Sempervivum (kövirózsák), Rhodiola, Orostachys, Rosularia, télálló kaktuszok, Agave, délvirágok (Delosperma), Phemeranthus (Talinum)”- mondta Kovács Pál.
Ezek közül a Sedum-ok talán annyiban különlegesek, hogy sokan tartanak néhányat közülük, kiegészítő növényként, de ritkaság, legalább is hazánkban, hogy e nemzetséggel valaki komolyabban foglalkozzon.

Varjúhájak, akik szeretnek „ülni”

A Sedum elnevezés a latin sedere (ülni) szóból eredeztethető, ami a nemzetség egyes fajainak arra a sajátságára utal, ahogyan a környezetükben lévő kövek felületére telepednek. Körülbelül 400-500 faj tartozik ebbe a változatos nemzetségbe. Túlnyomó többségük évelő és levél szukkulens. 
Általánosságban elmondható, hogy az északi félteke növényei. A leírt fajok többsége három nagy földrajzi területhez köthető. Az első a mediterrán területek és a hozzájuk tartozó hegyláncok. Az itt élő mintegy 100 faj elsősorban a nyári hőséghez és szárazsághoz alkalmazkodott. A második nagy terület Ázsia és ezen belül is a Himalája vidéke. Az itt őshonos nagyjából 200 faj többsége kevésbe szárazságtűrő, mivel ezek a nyári monszun idején bőséges csapadékot kapnak. A harmadik fő földrajzi régió Mexikó. Az itt élő varjúhájak túlnyomó többsége nem télálló a mi klímánkon. Ezek közül sok alkalmazkodott a sziklai életmódhoz és így alapvetően lefelé lógva növekednek. A fentieken kívül néhány faj megtalálható Közép-Afrikában és Észak Amerikában, illetve Közép-, és Észak-Európában. Ausztráliában nincs őshonos varjúháj.
Az utóbbi időkben a népes Sedum nemzetséghez tartozó fajokat az alábbi 4 fő nemzetségbe osztották szét:
Sedum: Hozzávetőleg 470 elfogadott faj tartozik ebbe a változatos és széles földrajzi elterjedésű nemzetségbe.
Phedimus: Kelet-Európában és Ázsiában honos, mintegy 18 faj került ide. Többségük alacsonyabb évelő, de van néhány magasabb (20-40 cm) faj is köztük.
Petrosedum: Elsősorban Európa és Észak-Afrika növényei, de a világ számos pontján megjelent, mint behurcolt növény. 14 fajt foglal magába ez a nemzetség.
Hylotelephium: Észak-Amerikától Európán át Ázsiáig 26 elfogadott fajt fog össze ez a nemzetség. Sok, erőteljesebb növekedésű dísznövényünk is ide tartozik (pl. a pompás varjúháj), de vannak köztük alacsony fajok is. 

Könnyen tarthatóak, de van, amire figyelni kell

A varjúhájak kevésbé érzékenyek a betegségekkel szemben. Egyedül a levéltetvek szoktak gondot okozni, de ezek is leginkább csak a virágzás elején, a fejlődő virágzaton szoktak megjelenni. Gyakran a növényen szaladgáló hangyákat lehet hamarabb észrevenni, melyek a levéltetvek jelenlétére is utalnak. 
Időnként gyökértetvesedés is felléphet. Szerencsére ezek itt kevésbé végzetesek, mint sok más növénynél (pl. kövirózsa, alpesiek), mert a növény szárai sok helyen le tudnak gyökeresedni, így kevésbé tudják az egész növényt károsítani e kártevők. 
Amire jobban oda kell figyelni, az az, hogy a virágzás után a legtöbb varjúháj „szétesik”, egyes hajtásai visszaszáradnak, de időnként el is rothadhatnak a gyökerek. A kevésbé intenzíven terjedő fajoknál, ha nem vagyunk résen, akkor ez a növény pusztulását is okozhatja. Így érdemes ezeket rendszeresen, akár évente is, dugványozással megfiatalítani. Ez segít a növény szépségét is megtartani. Pl. a mirigyes varjúháj (S. dasyphyllum) nagyon hajlamos arra, hogy ennyire szétessen.
A varjúhájak többsége jól tűri a tűző napot és nem igazán okoz gondot nekik a napfény perzselő hatása (pl. a hatsoros, a kövi, a borsos varjúhájak). A következő csoport tagjai ugyan megérzik, de azért jól tolerálják ezt a kitettséget. Sőt ez a stresszhatás kell ahhoz, hogy ilyenkor nyáron is beszíneződjön a levélzetük. Ide tartoznak például egyes fehér varjúháj változatok. Sajnos vannak olyan fajok is, amik nagyon nehezen tolerálják az erős napfényt. Ilyenek pl. a spatulalevelű varjúháj, de a Mexikóban honos S. compactum és S. humifusum is. És ne feledkezzünk meg azokról a fajokról sem, amik eleve felkészülnek a nyári forróságra. Erre a legjobb példa a behúzódó varjúháj (Petrosedum amplexicaule), ami a legforróbb időszakot hajtásrügybe visszaszáradva vészeli át. A csomóslevelű varjúháj (Petrosedum forsterianum) is visszaszárad, de közel sem ilyen mértékben. Ami viszont biztos, hogy a fény hiányát az összes faj megérzi. Sötét helyen a hajtások megnyúlnak, és a fellazult szövetek kevésbé tudnak ellenállni a betegségeknek. 
A túl sok tápanyagot tartalmazó földben erőteljesebben nőnek, ami esetenként a növény szép kompakt formájának elvesztéséhez vezet. 
A fajtaazonosság megőrzése nem okoz gondot, ha a növényeket csak vegetatív úton szaporítjuk, de a magról terjedő fajoknál már felléphet hibridizáció. Sajnos már a varjúhájaknál is egyre nehezebben követhetőek a kertészeti változatok nevei, de egyes esetekben a botanikai fajok beazonosítása sem egyszerű, említette a szakember. Szerencsére még messze nem annyira reménytelen a helyzet, mint pl. a kövirózsák esetében.
Vannak invazívabb fajok. Pl. a borsos varjúháj (S. acre), a deres varjúháj (S. hispanicum). Ezek képesek a sziklakertben lévő alacsony alpesieket is elnyomni. Ugyanakkor némelyik fehér varjúháj változat csupán 1-2 cm magas gyepet képez, így ez hiába terjed, nem tudja elnyomni a mellette lévő növényeket. Sok faj viszont évek alatt sem képez 20 cm-nél nagyobb telepet. Kevés faj tud intenzíven szaporodni magról, így ez is behatárolja a terjedési képességüket.

Fotók: Kovács Pál (www.alpesikert.hu)